.

 "Sajnálom..."

Már megint ezt csinálja. Próbálom megmenteni a kapcsolatunkat, vacsorát főzök gyertyafénnyel, meg minden romantikus szarral. Erre késik, aztán amikor két órával később is ott ülök az asztalnál reménytelenül, betoppan, és se szó, se beszéd bemegy a hálóba, majd lefekszik. Én ezt már nem bírom, így semmi értelme az egésznek. Már nincs meg köztünk az a szikra, mint az elején. Már nem csókol meg, amikor reggel elválnak útjaink, nem bókol, nem ér hozzám olyan szenvedéllyel, már nem is tudom mikor feküdtünk le utoljára. Kiszeretett belőlem, már egyáltalán nem is érdeklem. Csak megszokásból vagyunk együtt. Azt is kinézem belőle, hogy felszedett magának valami ribancot, akit kedve szerint döngethet. Ennyi volt. Betelt a pohár.

Nagyot nyeltem a lift tükrébe nézve. "Gyerünk Iza, meg kell tenned a kapcsolatotokért!"-suttogtam magamban biztatásképpen, aztán kinyílt az ajtó. Elindultam az stúdió felé, úgy tudom itt van (ha nem valami fruskával enyeleg valamelyik utcasarokról). Segítséget kértem az egyik ott dolgozótól, hogy merre találom, majd arrafelé vettem az irányt.
- Kémkedsz utánam? - a hang után kaptam a fejem, elég idegesnek tűnt.
 Kezében egy vizes palack volt, szürke pólója hanyagul lógott volt tűrve mustár-sárga kantáros nadrágja felett. Szőke haja tökéletesen fel volt zselézve, így nem takarta el gyönyörű szemeit. Kérdőn húzta fel szemöldökét, válaszra várt. Úgy indultam el ide, hogy megmondom neki a magamét, és szóhoz sem engedem jutni, erre itt állok kővé dermedve, és szóhoz sem jutok. Hirtelen megragadta a kezem, és egy kis helyiségbe húzott.
-Ehhez nincs jogod! Csak úgy idejössz a munkahelyemre, hogy megnézd, megcsallak-e? - a gondolataimban olvasott.
Lehajtottam a fejem, nem volt merszem a szemébe nézni. Aztán eszembe jutott, miért jöttem ide. Sóhajtottam egy nagyot, majd felemeltem a fejem, így tisztán láttam dühös arcát.
- Beszélni akartam veled. Egész nap nem is látlak. Volt, hogy egy hétig haza sem jöttél. Ez már nem egy kapcsolat. Már nincs meg a szikra, nem így nem megy. Vége van ennek a.... - letámadta ajkaimat, mielőtt befejezhettem volna mondatomat. Meglepett, de nem bírtam ellent mondani tökéletes ajkainak. Egyik kezével beletúrt gesztenyebarna hajamba, másikkal biztosította, hogy senki ne nyisson ránk. Elkezdtünk lehámozni egymásról a ruhát, közben fékezhetetlenül faltuk egymás ajkait. Ez volt az a szenvedély, amit úgy hiányoltam.

************

- Akkor ennyi volt? - néztem rá búskomor képpel, miközben a kabátomat vettem magamra. Szomorú voltam, hogy így kellett végződnie.

- Azt hiszem... - látta is láttam, hogy nem így akarta ezt az egészet. De azt hiszem, talán jobb is, hogy így alakult.