.

Akaratom ellenére elkezdtem bőgni, egyszerűen nem bírom felfogni hogy Ő van a vonal másik végén. Egyetlen egy szava kellett ahhoz, hogy előtörjenek bennem az ezer éves emlékek. Azt hittem túltettem magam rajta.

-Ne sírj, kérlek! - szinte könyörgött, hangja meggyötört volt, ami még inkább zokogásra késztetett, de tudtam, hogyha beszélni akarok vele, akkor vissza kell fognom magam. Lassan lenyugodtam, s erőt véve magamon, beleszóltam a telefonba.

-Itt vagy Budapesten? Találkozni akarok veled, most! - úgy viselkedtem, mintha szerelmespár lennénk, akik évek óta nem találkoztak, és minél hamarabb ízlelni akarnám a csókját. Ez igaz, eltekintve attól, hogy nem vagyunk már együtt. Miért viselkedek így?

-Igen, de Iza, hajnali kettő lesz.

-Oda megyek hozzád, csak mondd merre vagy - vágtam rá azonnal, fogalmam sincs miért csinálom ezt.

-A Hősök terén - sóhajtott. Letettem, és kócos hajjal, rövidnadrágban és pulóverben hagytam el a házat, majd kezdtem el rohanni a három utcával lentebb lévő térre. Senki sem volt kint, így nem kellett aggódnom, hogy hülyének néznek, vagy hogy nekimegyek valakinek. Nem kellett foglalkoznom senkivel, és nem is akartam. Csak vele. Pár perc alatt lefutottam az egyébként tíz perces utat, és a tér közepén állva kerestem Olivért, az egyik szobornak dőlve találtam meg, kényelmesen feküdt. Lihegve néztem, míg észre nem vett. Feltápászkodott, és elindult felém, én pedig felé. Annyit változott, így két év alatt. Igaz, sötét volt még, de a lámpák adtak annyi fényt, hogy kirajzolódjanak tökéletes vonásai. Arra készültem, hogy ömleni fognak belőlem a szavak, hisz annyi mondanivalóm van, de csak álltunk egymással szemben, szótlanul. Nem volt az a kínos csend, inkább kellemesnek mondanám. Csak bámultuk egymást, közben pedig el-el mosolyodtunk. Hosszas csend után széttárta karjait, és szorosan megölelt. Belepusziltam a vállába, mire hátrasöpörte a hajam, és apró puszikat hintett a nyakamra. Mit csinál ez? Teljesen kikészít. Elhúzódtam tőle, és kézen fogva ültünk le egy padra.
- Miért? - tettem fel neki a legfontosabb kérdést, amire kissé ledermedt.
- Hiányzol. Tudom, ez furcsa, mivel úgy váltunk el, hogy nincs már meg a szikra, és semmi közünk egymáshoz. De Iza, azt hiszem nem tudok rajtad túllépni - elképesztően aranyos volt, ahogy zavarában csak a földet kémlelte, de haragudtam rá.... Egészen addig a pillanatig amíg rám nem mosolygott, és karjai közé nem zárt. Hogy tudok neki ilyen könnyen megbocsátani?

*Olivér szemszöge*

Elképesztően boldog vagyok, hogy láthatom. Mióta két éve eldöntöttük, hogy nincs tovább, teljesen más lettem. Már nem voltam az az életvidám srác, aki mindig mosolygott, és mindene megvolt. Elvesztettem a legfontosabb dolgot az életemben, mert túl hülye voltam ahhoz, hogy felfogjam mennyire mázlista vagyok, hogy van nekem. Most azért vagyok itt, hogy helyrehozzam a hibáimat, ami nem lesz könnyű. De remélem lesz lehetőségem arra, hogy boldoggá tegyem.

Olyan gyönyörű, szinte semmit sem változott. Csak a haja nőtt, és még szebb lett. Eléggé hűvös idő volt, így érthetően kezdett el dideregni mellettem a rövidnadrágot viselő lány. Szorosan hozzábújtam, felhúzta a lábait, kabátomat pedig ráterítettem. Annyira jó érzés volt érezni az illatát, a közelében lenni, és hallani, ahogy levegőt vesz. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akarok több hibát elkövetni.

- Menjünk fel hozzám! Itt lakom nem messze, és elképesztően fázom, de ne képzelj bele többet! - szólalt meg, mire felé kaptam a tekintetem, majd elmosolyodtam rajta. Nehéz abba nem többet képzelni, hogy "menjünk fel hozzám", de talán legbelül talán erre vágyom most a legjobban.

.

*Két évvel később*

Eszeveszetten rohantam, hogy elérjem a metrót, közben pár emberbe sikerült beleütköznöm, de szerencsére épp a utánam zárult az ajtó. Megkönnyebbülve kerestem magamnak helyet valahol hátul, majd előhalásztam a táskám mélyéből a mobilomat. Hét nem fogadott hívás rejtett számról reggel óta egészen úgy húsz perccel ezelőttig. Lenémítottam még tegnap éjjel, ezért nem vehettem észre. Már megint kezdődik ez az egész. Ki az, akinek ennyire fontos, hogy beszéljen velem? Leszálltam a metróról, és elindultam Mikihez. Úgy öt perc gyaloglás után már az ajtaján kopogtattam, amit rövidesen ki is nyitott.

- Iza, nem vártalak - vakarta meg a tarkóját, miközben egy pólót húzott magára. 

- Rosszkor jöttem? - nevettem el magam, miután megláttam egy barnát a srác egyik pulóverében kilépni a hálóból.

- Nem dehogy. Gyere be nyugodtan, én felöltözök, és főzök egy kávét - vágta rá azonnal a lány mosolyogva, majd beinvitált.

- Nem kávézok - válaszoltam, majd levettem a kabátomat. 

- Akkor egy teát - kiáltott a lány már a szobából, Miki pedig behívott a nappaliba.

 Elmondta, hogy a barna az egyik barátja, Tinának hívják, és hogy ne értsem félre a helyzetet, nem az történt, amire gondolok.

- Egyébként miért jöttél? - váltott témát, mert eléggé zavarba jött, amikor Tina kijött egyszer, hogy "Szívem, csörgött  mobilod, Dani hívott". Én persze jót nevettem a szituáción.

 Elmondtam neki, hogy az utóbbi pár hétben rengeteg hívást kaptam egy rejtett számról, és ahányszor felvettem, egy szót sem szólt bele az illető, így egy idő után már feleslegesnek tartottam, hogy felvegyem. Valamint arról is beszámoltam, hogy egyik nap valaki érdeklődött felőlem a munkahelyemen, és a lakcímemet is elkérte mondván, hogy az egyik rokonom.
-Ez.. beteges - szólalt meg egy rövid szünet után, látszólag meglepte a dolog. Bólintottam egyetértésem jeléül, majd felálltam, a kabátom után kutatva.
- Már mész is? - Tina szólított meg, már a küszöbnél, farmerben és egy pólóban.
- Igen, még van pár elintéznivalóm. Örültem, hogy megismertelek, szerintem még találkozunk - pillantottam a leányzóra, majd egy Mikivel váltott ölelés után otthagytam őket.

******

Nem hiszem el.. Hajnali egy óra, és még mindig zaklat. Akárhányszor megcsörren a telefon, mindig azt hiszem, hogy értesítenek, hogy megkaptam-e az állást az ügynökségnél, de amikor meglátom, hogy mégsem, tudom hogy csak az a pszichopata. Én ezt nem bírom tovább.. Mit vár? Felveszem a mobilt, és még meg sem szólal? Hát én kérek elnézést.

- Na ide figyelj öcsém! Most szólok, hogy hagyjál engem békén, különben megkereslek, és levadászlak, megértetted? - csattantam ki a tizedik hívás után. A titokzatos hívó megint nem válaszolt, így lenyugtattam magam, és letenni készültem.

- Izabella - azonnal felismertem a hangját, még ha szinte suttogta is a nevem. Ő volt az.

- O...Olivér? - dadogtam, miközben pár könnycsepp csordult végig az arcomon. El sem hiszem...