.

Kézen fogva vezetett el a lakásáig, közben pedig mesélt az életéről. Mosolyogva hallgattam, milyen nagy lelkesedéssel beszélt arról, hogy mennyire szereti a modellkedést. Már a kapcsolatunk idején is győzködtem, hogy meg kéne próbálnia, hisz gyönyörű és elképesztően jó alkata volt. Erre a válasza mindig csak annyi volt, hogy hülyeség, ebből amúgy sem lehetne megélni. Így hát ráhagytam.

-Veled mi van? Hogy megy a zenélés? - pillantott rám, miközben az ajtót nyitotta ki. Pár másodpercig tanakodtam, hogy hazudjak-e, vagy mondjak igazat. Végül az utóbbinál döntöttem.

-Az igazat megvallva a szakításunk után nem minden alakult úgy, ahogy szerettem volna. Azt hittem felszabadult leszek, és lesz időm a munkára koncentrálni... Francokat. Amit lehetett, azt elcsesztem. Elfelejthettem az addig szerzett kapcsolataimat, a munkahelyemet, mindent - vakartam meg a tarkómat, és beléptem a házba. 

-Sajnálom, ez részben az én hibám is - mondta és felhúzott a hálószobájába. Leültetett az ágyra, aztán rám parancsolt, hogy eszembe se jusson leskelődni. Kár, hogy a kikapcsolt TVben tisztán láttam mindent. Kinyitotta a szekrényét, amiből egy szürke pulóvert vett ki, majd öltözködni kezdett. Épp a mostani pulcsijából bújt ki, amikor odafordultam.

-Az az a Mickey Egeres pulóver, amit tőlem kaptál? - vigyorogtam, amit ő egy sikítással díjazott.

-Olivér, nem mondtam meg elég érthetően hogy ne kukkolj?! - takarta el magát, és elfordulva magára húzta a ruhadarabot.

-De hát már láttalak meztelenül. Sőt, már belülről is ismerlek, szóval semmi ok a szégyenlősségre - kacsintottam rá, mire megdobott egy párnával. Karjaim közé kaptam, majd magam alá gyűrtem, amit Ő hangos kacajjal nyugtázott. Lassan megnyugodott, és egymás szemeit pásztázva csendesedtünk el. Egy pillanatra minden olyan volt, mint régen, de valahogy mégis más. Ajkaimat kezdte kémlelni, így szinte nyilvánvalóvá vált szándéka, én viszont inkább rámosolyogtam, és lemásztam róla. Akármennyire is jól esne most megcsókolni, magamévá tenni, tudom hogy nem így akarom visszaszerezni. Azt szeretném, hogy ugyanolyan nehezen válhasson újra az enyémmé, mint amilyen nehéz volt kizárni őt az életemből. Még ha ezzel talán most meg is bántottam.

*Iza szemszöge*

Elfogadtam Olivér döntését. Lehet, hogy én értettem félre a helyzetet, és emiatt most hülyének érzem magam. Olyan buta vagyok..

-Ha nem érzed tolakodásnak, itt aludnék. Tudod, ma jöttem vissza Pestre, a cuccaimat még délben lepakoltam az egyik haveromnál, de bunkóság lenne ilyenkor beállítani hozzá - szólt hozzám, miközben a villanyt oltottam le. 

-De, kibaszottul tolakodó vagy, húzz innen! - röhögtem. -Hogy a viharba ne. Csak az a gond, hogy nincs több ágy a lakásban. Javasolni tudom a kanapét, de reggel fel nem bírnál kelni, annyira kényelmetlen.

-Te komolyan kiküldtél volna a kanapédra? Na anyukám, készülhetsz rá, hogy én itt hajtom álomra a fejem - paskolta meg játékosan a matracomat. 

.

Akaratom ellenére elkezdtem bőgni, egyszerűen nem bírom felfogni hogy Ő van a vonal másik végén. Egyetlen egy szava kellett ahhoz, hogy előtörjenek bennem az ezer éves emlékek. Azt hittem túltettem magam rajta.

-Ne sírj, kérlek! - szinte könyörgött, hangja meggyötört volt, ami még inkább zokogásra késztetett, de tudtam, hogyha beszélni akarok vele, akkor vissza kell fognom magam. Lassan lenyugodtam, s erőt véve magamon, beleszóltam a telefonba.

-Itt vagy Budapesten? Találkozni akarok veled, most! - úgy viselkedtem, mintha szerelmespár lennénk, akik évek óta nem találkoztak, és minél hamarabb ízlelni akarnám a csókját. Ez igaz, eltekintve attól, hogy nem vagyunk már együtt. Miért viselkedek így?

-Igen, de Iza, hajnali kettő lesz.

-Oda megyek hozzád, csak mondd merre vagy - vágtam rá azonnal, fogalmam sincs miért csinálom ezt.

-A Hősök terén - sóhajtott. Letettem, és kócos hajjal, rövidnadrágban és pulóverben hagytam el a házat, majd kezdtem el rohanni a három utcával lentebb lévő térre. Senki sem volt kint, így nem kellett aggódnom, hogy hülyének néznek, vagy hogy nekimegyek valakinek. Nem kellett foglalkoznom senkivel, és nem is akartam. Csak vele. Pár perc alatt lefutottam az egyébként tíz perces utat, és a tér közepén állva kerestem Olivért, az egyik szobornak dőlve találtam meg, kényelmesen feküdt. Lihegve néztem, míg észre nem vett. Feltápászkodott, és elindult felém, én pedig felé. Annyit változott, így két év alatt. Igaz, sötét volt még, de a lámpák adtak annyi fényt, hogy kirajzolódjanak tökéletes vonásai. Arra készültem, hogy ömleni fognak belőlem a szavak, hisz annyi mondanivalóm van, de csak álltunk egymással szemben, szótlanul. Nem volt az a kínos csend, inkább kellemesnek mondanám. Csak bámultuk egymást, közben pedig el-el mosolyodtunk. Hosszas csend után széttárta karjait, és szorosan megölelt. Belepusziltam a vállába, mire hátrasöpörte a hajam, és apró puszikat hintett a nyakamra. Mit csinál ez? Teljesen kikészít. Elhúzódtam tőle, és kézen fogva ültünk le egy padra.
- Miért? - tettem fel neki a legfontosabb kérdést, amire kissé ledermedt.
- Hiányzol. Tudom, ez furcsa, mivel úgy váltunk el, hogy nincs már meg a szikra, és semmi közünk egymáshoz. De Iza, azt hiszem nem tudok rajtad túllépni - elképesztően aranyos volt, ahogy zavarában csak a földet kémlelte, de haragudtam rá.... Egészen addig a pillanatig amíg rám nem mosolygott, és karjai közé nem zárt. Hogy tudok neki ilyen könnyen megbocsátani?

*Olivér szemszöge*

Elképesztően boldog vagyok, hogy láthatom. Mióta két éve eldöntöttük, hogy nincs tovább, teljesen más lettem. Már nem voltam az az életvidám srác, aki mindig mosolygott, és mindene megvolt. Elvesztettem a legfontosabb dolgot az életemben, mert túl hülye voltam ahhoz, hogy felfogjam mennyire mázlista vagyok, hogy van nekem. Most azért vagyok itt, hogy helyrehozzam a hibáimat, ami nem lesz könnyű. De remélem lesz lehetőségem arra, hogy boldoggá tegyem.

Olyan gyönyörű, szinte semmit sem változott. Csak a haja nőtt, és még szebb lett. Eléggé hűvös idő volt, így érthetően kezdett el dideregni mellettem a rövidnadrágot viselő lány. Szorosan hozzábújtam, felhúzta a lábait, kabátomat pedig ráterítettem. Annyira jó érzés volt érezni az illatát, a közelében lenni, és hallani, ahogy levegőt vesz. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akarok több hibát elkövetni.

- Menjünk fel hozzám! Itt lakom nem messze, és elképesztően fázom, de ne képzelj bele többet! - szólalt meg, mire felé kaptam a tekintetem, majd elmosolyodtam rajta. Nehéz abba nem többet képzelni, hogy "menjünk fel hozzám", de talán legbelül talán erre vágyom most a legjobban.

.

*Két évvel később*

Eszeveszetten rohantam, hogy elérjem a metrót, közben pár emberbe sikerült beleütköznöm, de szerencsére épp a utánam zárult az ajtó. Megkönnyebbülve kerestem magamnak helyet valahol hátul, majd előhalásztam a táskám mélyéből a mobilomat. Hét nem fogadott hívás rejtett számról reggel óta egészen úgy húsz perccel ezelőttig. Lenémítottam még tegnap éjjel, ezért nem vehettem észre. Már megint kezdődik ez az egész. Ki az, akinek ennyire fontos, hogy beszéljen velem? Leszálltam a metróról, és elindultam Mikihez. Úgy öt perc gyaloglás után már az ajtaján kopogtattam, amit rövidesen ki is nyitott.

- Iza, nem vártalak - vakarta meg a tarkóját, miközben egy pólót húzott magára. 

- Rosszkor jöttem? - nevettem el magam, miután megláttam egy barnát a srác egyik pulóverében kilépni a hálóból.

- Nem dehogy. Gyere be nyugodtan, én felöltözök, és főzök egy kávét - vágta rá azonnal a lány mosolyogva, majd beinvitált.

- Nem kávézok - válaszoltam, majd levettem a kabátomat. 

- Akkor egy teát - kiáltott a lány már a szobából, Miki pedig behívott a nappaliba.

 Elmondta, hogy a barna az egyik barátja, Tinának hívják, és hogy ne értsem félre a helyzetet, nem az történt, amire gondolok.

- Egyébként miért jöttél? - váltott témát, mert eléggé zavarba jött, amikor Tina kijött egyszer, hogy "Szívem, csörgött  mobilod, Dani hívott". Én persze jót nevettem a szituáción.

 Elmondtam neki, hogy az utóbbi pár hétben rengeteg hívást kaptam egy rejtett számról, és ahányszor felvettem, egy szót sem szólt bele az illető, így egy idő után már feleslegesnek tartottam, hogy felvegyem. Valamint arról is beszámoltam, hogy egyik nap valaki érdeklődött felőlem a munkahelyemen, és a lakcímemet is elkérte mondván, hogy az egyik rokonom.
-Ez.. beteges - szólalt meg egy rövid szünet után, látszólag meglepte a dolog. Bólintottam egyetértésem jeléül, majd felálltam, a kabátom után kutatva.
- Már mész is? - Tina szólított meg, már a küszöbnél, farmerben és egy pólóban.
- Igen, még van pár elintéznivalóm. Örültem, hogy megismertelek, szerintem még találkozunk - pillantottam a leányzóra, majd egy Mikivel váltott ölelés után otthagytam őket.

******

Nem hiszem el.. Hajnali egy óra, és még mindig zaklat. Akárhányszor megcsörren a telefon, mindig azt hiszem, hogy értesítenek, hogy megkaptam-e az állást az ügynökségnél, de amikor meglátom, hogy mégsem, tudom hogy csak az a pszichopata. Én ezt nem bírom tovább.. Mit vár? Felveszem a mobilt, és még meg sem szólal? Hát én kérek elnézést.

- Na ide figyelj öcsém! Most szólok, hogy hagyjál engem békén, különben megkereslek, és levadászlak, megértetted? - csattantam ki a tizedik hívás után. A titokzatos hívó megint nem válaszolt, így lenyugtattam magam, és letenni készültem.

- Izabella - azonnal felismertem a hangját, még ha szinte suttogta is a nevem. Ő volt az.

- O...Olivér? - dadogtam, miközben pár könnycsepp csordult végig az arcomon. El sem hiszem...

.

 "Sajnálom..."

Már megint ezt csinálja. Próbálom megmenteni a kapcsolatunkat, vacsorát főzök gyertyafénnyel, meg minden romantikus szarral. Erre késik, aztán amikor két órával később is ott ülök az asztalnál reménytelenül, betoppan, és se szó, se beszéd bemegy a hálóba, majd lefekszik. Én ezt már nem bírom, így semmi értelme az egésznek. Már nincs meg köztünk az a szikra, mint az elején. Már nem csókol meg, amikor reggel elválnak útjaink, nem bókol, nem ér hozzám olyan szenvedéllyel, már nem is tudom mikor feküdtünk le utoljára. Kiszeretett belőlem, már egyáltalán nem is érdeklem. Csak megszokásból vagyunk együtt. Azt is kinézem belőle, hogy felszedett magának valami ribancot, akit kedve szerint döngethet. Ennyi volt. Betelt a pohár.

Nagyot nyeltem a lift tükrébe nézve. "Gyerünk Iza, meg kell tenned a kapcsolatotokért!"-suttogtam magamban biztatásképpen, aztán kinyílt az ajtó. Elindultam az stúdió felé, úgy tudom itt van (ha nem valami fruskával enyeleg valamelyik utcasarokról). Segítséget kértem az egyik ott dolgozótól, hogy merre találom, majd arrafelé vettem az irányt.
- Kémkedsz utánam? - a hang után kaptam a fejem, elég idegesnek tűnt.
 Kezében egy vizes palack volt, szürke pólója hanyagul lógott volt tűrve mustár-sárga kantáros nadrágja felett. Szőke haja tökéletesen fel volt zselézve, így nem takarta el gyönyörű szemeit. Kérdőn húzta fel szemöldökét, válaszra várt. Úgy indultam el ide, hogy megmondom neki a magamét, és szóhoz sem engedem jutni, erre itt állok kővé dermedve, és szóhoz sem jutok. Hirtelen megragadta a kezem, és egy kis helyiségbe húzott.
-Ehhez nincs jogod! Csak úgy idejössz a munkahelyemre, hogy megnézd, megcsallak-e? - a gondolataimban olvasott.
Lehajtottam a fejem, nem volt merszem a szemébe nézni. Aztán eszembe jutott, miért jöttem ide. Sóhajtottam egy nagyot, majd felemeltem a fejem, így tisztán láttam dühös arcát.
- Beszélni akartam veled. Egész nap nem is látlak. Volt, hogy egy hétig haza sem jöttél. Ez már nem egy kapcsolat. Már nincs meg a szikra, nem így nem megy. Vége van ennek a.... - letámadta ajkaimat, mielőtt befejezhettem volna mondatomat. Meglepett, de nem bírtam ellent mondani tökéletes ajkainak. Egyik kezével beletúrt gesztenyebarna hajamba, másikkal biztosította, hogy senki ne nyisson ránk. Elkezdtünk lehámozni egymásról a ruhát, közben fékezhetetlenül faltuk egymás ajkait. Ez volt az a szenvedély, amit úgy hiányoltam.

************

- Akkor ennyi volt? - néztem rá búskomor képpel, miközben a kabátomat vettem magamra. Szomorú voltam, hogy így kellett végződnie.

- Azt hiszem... - látta is láttam, hogy nem így akarta ezt az egészet. De azt hiszem, talán jobb is, hogy így alakult.