.

Akaratom ellenére elkezdtem bőgni, egyszerűen nem bírom felfogni hogy Ő van a vonal másik végén. Egyetlen egy szava kellett ahhoz, hogy előtörjenek bennem az ezer éves emlékek. Azt hittem túltettem magam rajta.

-Ne sírj, kérlek! - szinte könyörgött, hangja meggyötört volt, ami még inkább zokogásra késztetett, de tudtam, hogyha beszélni akarok vele, akkor vissza kell fognom magam. Lassan lenyugodtam, s erőt véve magamon, beleszóltam a telefonba.

-Itt vagy Budapesten? Találkozni akarok veled, most! - úgy viselkedtem, mintha szerelmespár lennénk, akik évek óta nem találkoztak, és minél hamarabb ízlelni akarnám a csókját. Ez igaz, eltekintve attól, hogy nem vagyunk már együtt. Miért viselkedek így?

-Igen, de Iza, hajnali kettő lesz.

-Oda megyek hozzád, csak mondd merre vagy - vágtam rá azonnal, fogalmam sincs miért csinálom ezt.

-A Hősök terén - sóhajtott. Letettem, és kócos hajjal, rövidnadrágban és pulóverben hagytam el a házat, majd kezdtem el rohanni a három utcával lentebb lévő térre. Senki sem volt kint, így nem kellett aggódnom, hogy hülyének néznek, vagy hogy nekimegyek valakinek. Nem kellett foglalkoznom senkivel, és nem is akartam. Csak vele. Pár perc alatt lefutottam az egyébként tíz perces utat, és a tér közepén állva kerestem Olivért, az egyik szobornak dőlve találtam meg, kényelmesen feküdt. Lihegve néztem, míg észre nem vett. Feltápászkodott, és elindult felém, én pedig felé. Annyit változott, így két év alatt. Igaz, sötét volt még, de a lámpák adtak annyi fényt, hogy kirajzolódjanak tökéletes vonásai. Arra készültem, hogy ömleni fognak belőlem a szavak, hisz annyi mondanivalóm van, de csak álltunk egymással szemben, szótlanul. Nem volt az a kínos csend, inkább kellemesnek mondanám. Csak bámultuk egymást, közben pedig el-el mosolyodtunk. Hosszas csend után széttárta karjait, és szorosan megölelt. Belepusziltam a vállába, mire hátrasöpörte a hajam, és apró puszikat hintett a nyakamra. Mit csinál ez? Teljesen kikészít. Elhúzódtam tőle, és kézen fogva ültünk le egy padra.
- Miért? - tettem fel neki a legfontosabb kérdést, amire kissé ledermedt.
- Hiányzol. Tudom, ez furcsa, mivel úgy váltunk el, hogy nincs már meg a szikra, és semmi közünk egymáshoz. De Iza, azt hiszem nem tudok rajtad túllépni - elképesztően aranyos volt, ahogy zavarában csak a földet kémlelte, de haragudtam rá.... Egészen addig a pillanatig amíg rám nem mosolygott, és karjai közé nem zárt. Hogy tudok neki ilyen könnyen megbocsátani?

*Olivér szemszöge*

Elképesztően boldog vagyok, hogy láthatom. Mióta két éve eldöntöttük, hogy nincs tovább, teljesen más lettem. Már nem voltam az az életvidám srác, aki mindig mosolygott, és mindene megvolt. Elvesztettem a legfontosabb dolgot az életemben, mert túl hülye voltam ahhoz, hogy felfogjam mennyire mázlista vagyok, hogy van nekem. Most azért vagyok itt, hogy helyrehozzam a hibáimat, ami nem lesz könnyű. De remélem lesz lehetőségem arra, hogy boldoggá tegyem.

Olyan gyönyörű, szinte semmit sem változott. Csak a haja nőtt, és még szebb lett. Eléggé hűvös idő volt, így érthetően kezdett el dideregni mellettem a rövidnadrágot viselő lány. Szorosan hozzábújtam, felhúzta a lábait, kabátomat pedig ráterítettem. Annyira jó érzés volt érezni az illatát, a közelében lenni, és hallani, ahogy levegőt vesz. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akarok több hibát elkövetni.

- Menjünk fel hozzám! Itt lakom nem messze, és elképesztően fázom, de ne képzelj bele többet! - szólalt meg, mire felé kaptam a tekintetem, majd elmosolyodtam rajta. Nehéz abba nem többet képzelni, hogy "menjünk fel hozzám", de talán legbelül talán erre vágyom most a legjobban.